Erdős Virág: Ezt is el
Magvető, 2013.
magyar / kortárs / vers
[4 kilógó versláb]
"...viszem a tutit viszem a gagyit
viszem az otthonkában utcára tett nagyit
megannyi némán átbliccelt évet
elviszem magammal a szentendrei HÉV-et
viszem a bölcsit viszem a temetőt
viszem a csokoládébarna bőrű szeretőm
kicsit a nyarat kicsit a telet
viszem a mindörökké-Moszkva-Moszkva teret"
(egy neten kerengő szövegváltozat, a kötetben máshogy szól)
Alig volt benne számomra új vers – vagy csak sokat láttam szerepelni élőben és a lapokban Erdőst? Szóval inkább ez az apokaliptikus összhatás az, ami még fogva tart, nem is maguk a versek, ezek a megafonos slampoézisek, ezek a kőkemény megmondós, helyenként viszont igencsak hisztérikusra hangolt, prófétanőcis jeremiádok, közéleti-közterületfoglalós, géppuskaropogásszerű (kukafedőcsattogós) klapanciák.
Mert megafonköltészet ez – nagyon is találó a borító fülén a szerző fotója: mikrofon előtt áll, arcát eltakarja a szövege… A ritmust mintha kukafedő-kasztanyetta adná, közben a mentális közterületek légszomjával küzdve meg-megbotlik a versláb, de felkél és újra lépked, cipőjét is a rakparton hagyja, és olyan búvalbélelt, szinte magára zárja a vagonajtót.
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)