§ "A könyvtár a haza legjobb meghatározása.” (Elias Canetti) § "A haza legjobb meghatározása: a könyvtár.” (E.P.) § "Si apud bibliothecam hortulum habes, nihil diderit. / Ha könyvtárad a kertre néz, mi mást kívánhatnál?" (Cicero?) § "A könyvtár olyan mint egy borospince. Ott sem kell mindent meginni." (J.C.Carriére - U.Eco) § „Úgy tűnik, az életben egyszer óhatatlanul eljön egy pont, mikor az embernek el kell döntenie, irodalmár-e, vagy egyszerűen csak szereti a könyveket, s én kezdem belátni, hogy könyvszeretőnek lenni sokkal jobb buli.” (Nick Hornby) § Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora és végzete kiosztott." (Babits Mihály) § "Pro captu lectoris, habent sua fata libelli" (Terentius Maurus) § "-Szerinted van ennek a történetnek tanulsága? -Hogy mije?" (Dániel András: Tengerre, kuflik!) § – Biztos, hogy mindent olvastam, amit maguk olvastak. Ne higgyék, hogy nem. Komplett könyvtárakat végeztem ki. Bőrkötéses gerinceket és ROM-meghajtókat koptattam el. Volt már olyan, hogy taxiba ugrottam, és azt mondtam: „a könyvtárba, és lépjen a gázra.” (David Foster Wallace: Végtelen tréfa)
fűzfavirág:
@Pável: ja, mélyvíz :) és kösz a gratulációt a serdült ifjúság nevében.
Ez perzsa, nem oszmán, ott... (2017.04.06. 13:47)olvastam még [201703]
Pável:
@fűzfavirág: remek kis könyv, de inkább mint kultúrtört. nyűgözött le, semmint irodalom...
Kissé ... (2017.04.04. 17:12)olvastam még [201703]
fűzfavirág:
Nagyon kíváncsi lennék a véleményedre Füzuliról :) A kicsi most ezt olvassa és fordítja az egyetem... (2017.04.03. 10:15)olvastam még [201703]
Jeff Lindsay: Dexter dicsfényben [Dexter is delicious, 2010.] ford. Farkas Veronika Agave Kv., 2011.
[három és fél négy püspökfalat]
"– Ne haragudj – mondtam. – Amikor azt mondtad, hogy meg fognak enni, te pedig azt felelted, hogy pont ezt akarod… azt hogy az ördögbe értetted?"
Kissé döcögős, nehezen talál rá a hangjára, gondolom, vagy már rászoktam a folyton pörgő, tévés sorozatbeli Dexterre? Igaz, régen olvastam az (eddig) utolsó könyvet, és bizony Michael C. Hall már teljesen felülírta a fejemben a karaktert. Tudni kell - jegyzem meg a filmsorozatot netán nem néző olvasóimnak - a kettő története már rég szétvált és (akár Dex' első áldozatai a zsákok a tengerfenekén) a filmszéria már csak nyomokban tartalmazza az eredetit.
Itt (a könyvben) Rita még mindig boldog, duracellnyusziként sertepertélő anya, a gyerkőcök még nem kamaszodnak (pláne nem menekülnek a nagyihoz), viszont haverkodnak a Sötét Utassal, sőt színre lép a báty, akitől a filmben már, khm, elbúcsúztunk, itt viszont Morganék szeretve látott vacsivendége lesz, persze ebbe a körbe nem kell beleértenünk Dextert... ő csak a háttérből morog és fintorog, mert nem hiszi, hogy a nála is kevésbé domesztikált fivére már emberek közé engedhető, pláne nem az ő családja közelébe. (Ez nyitva marad a 6. kötet számára.)
De az igazán nagy változás mégis az, hogy Dex apuka lett, először kezdi magát a társadalom részeként látni s nem mint egy ufó kel fel reggelente. A Belső Sarkány láncra (öö na jó, csak) futóláncra került, folyton szétnyílni akaró karmos szárnyait alig bírja visszagyömöszölni bordái rácsai közé, mert mostantól nem a Bíráskodás az első Dex életében, nem a Csúcsragadozó ösztöneinek kiélése, hanem - falkaszerepben betöltött pozíciójából eredeztethetően - a kicsinyek (első vér szerinti gyerekének) védelme. Az Utas rázza is a ketrecét, minduntalan ki akar törni, persze Dexter ki is engedi majd párszor, de csak hogy lecsillapítsa. (Homeopatikus vérdózis, hehe?)
Nemzeti klasszicista esszencia, csak nem éppen tokaji, hanem szatmári... és nem szilva, hanem ... Nem kell persze melldübörögtető magyarkodásra gondolni, de túlkompenzálásra sem, (szül.) RadákovicsJózsef tekintetes úr a legnemesebb eszményekbe öltözteti tipusmagyarjait, élcei a legtisztábbak, nemigen érni tetten nála Wass Albert oláhozását, legföljebb Mikszáthosan tótozik néha egyet-egyet. Jókai aranyemberei regimentben vonulnak fel írásaiban. (Jókai mérhető csak hozzá, ha egy teljesen tájékozatlan olvasónak kellene iránytűt adni a kezébe, hol is termett eddig Vas Gereben.)
Prózája, nyelve melengető, mindig napsütötte, napszúrást nem kaphatni tőle, bár a fülek megett lapuló vaj megolvadása garantált. Humora szelíd, brutalitás legföllébb nyomokban lelhető fel benne, az is csak Istentől elrugaszkodott nyomorultakban. Nem csak a haramia emberséges nála, de még a zsandár is. Vármegyéje egy kerek egész világ, az ország maga oly messzinek tűnik, mintha mesebeli lényekre lenne szükség, hogy hírt hozzanak felőle (a főispán lát is néha ilyeneket). Egy rég letűnt, patrióta, szelíd vén bölcsek irányította világ az övé, mégse hamis, mert egyrészt nem történelemkönyv, s ahogy Jane Austen dzsentri nővilága is szinte érintetlen az igencsak zajos nagypolitikától (pl. napóleoni háborúk), úgy teremt magának és eszményeinek egy zárt, védett, nemesi rezervátum Magyarországot. (cop. Pável.)
Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára - James Bond Bácskában Kalligram, 2006
„Az tanulságos mondat, hogy a jugoszláviai magyar írókat az különbözteti meg a magyarországiaktól, hogy az előbbieknek van tengerük.”
[négy és fél határkő]
Sűrű szövésű próza a „nyugdíjas császártól”, Diocletianustól a partizánseregében szüzességet elrendelő – s egyedül be nem tartó – Titoig, és persze a minapi délszláv polgárháborúig. Egy hatalmas, csapongó regény ez, amiről megint nem tudok írni semmi értelmeset, pedig másfeledszer olvastam újra, vannak ilyen írók, akikről – és ők a legjobbak közé tartozók – nem tudok semmi okosat írni, egyszerűen csak ajánlani tudom, sőt kötelezővé tenné őket a bennem lapuló zseb(könyv)diktátor (ilyen mostanában még Berniczky Éva vagy Paul Auster)
Néha átmegy naplóba és pl. egy saját, másik regényének a megírását eleveníti fel, vagy odaképzeli férjét (M.S.-t, aki hazánkbeli, Kalligram-szerkesztő) a Balkánra, belebújik a Tito lágerszigetén, Goli Otokon senyvedő rab bőrébe… vagy éppen azokat az adriai helyszíneket járja be (2006-os a kötet), ahol magam is megfordultam az elmúlt években… Mindezt gyönyörű, gondolatgazdag nyelven, rengeteg-rengeteg írói reflexióval (evocatio-blogos paradicsom), Danilo Kistől Mészöly Miklósig.
Benne van minden, amiről egy határon túli magyar, egy határon túli magyar író csak vallhat. (Túl csapongó, azért a mínusz fél csillag.)
Vera szakítása utáni hosszas kesergés, egy mondatban, egy regénnyé klopfolt nagy sirám. A leszboszi viszonyok ügye talán meglepetés annak az olvasónak, aki nem készült fel erre – mondjuk a marketing ezt elegánsan ki is kerüli. Férfiolvasók zavartan fogják kézbe venni, kukkolónak érzik majd magukat, nem igazán hozzájuk szól, persze nem langyiság elolvasni, sőt, de minket a leszboszi szerelmek max. 30 körülig érdekelnek (kivéve az anya-lány mátrix, de erről beszéljen inkább egy másik friss kötet, Kovié), itt meg van ez az egész klimaxos, lelkizős nyűglődés, a pasiknak nagyon lenne mit tanulniuk lelkizés terén, de inkább ne innen.
Mit tegyünk mi ezzel, amikor még a (férfi) melegirodalom nemrég megjelent remekművének sem volt szinte semmi visszhangja (Michał Witkowski: Kéjpart - ld. jobbra). Ne de ennyit a maszkulin recepcióról.
Mészáros Tamás: Kép-Írás, az első magyar szamizdat*
In: Hombár - múzeumi tanulmányok** Szerk. Nagy Vera, Hódmezővásárhely, Tornyai J. Múz. és Közművelődési Közp., 2011., p287-305.
(* Nyikolaj Glazkov kifejezése, a.m. "saját kiadvány". ** főleg helytörténeti, régészeti tanulmányokat ad helyt, persze mind Hódmezővásárhely vonatkozásában)
Haraszti Miklós 1972-re teszi a hazai szamizdat történetének kezdetét, az itt bemutatott "lap" 1963-as. Nem igazi szamizdat, inkább csak előfutár, de a története remek tünetegyüttese az egyébként agyondicsért hatvanas éveknek.
Dr. Galyasi Miklós (1956 után megjárta Márianosztrát), a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múz. volt igazgatója körül egy jobbára művészekből (írókból, festőkből) álló baráti csoport szerveződött az 1956-ot követő megtorlások után. Mivel több festőt (Németh Józsefet, Fodor Józsefet) is visszautasítottak a tárlatok korabeli zsűrijei (erről a világról, hangulatfestőnek, lásd Spiró Tavaszi tárlatát), ezért saját lapot indítottak - a rendőrségi vallatás során persze tagadták a "folyóirat" terminust, mert egy illegális lappal való kapcsolat akkoriban börtönbüntetéssel járt.
Tomas Tranströmer: 117 vers vál. és az utószót írta Mervel Ferenc ; ford. Jávorszky Béla et al. Széphalom Kvműhely, 2001
[négy és fél transzformersz]
"A villámnak a vasérc akár a méz" (Hosszú szárazság után, in: Igazság-palánk c. kötet, 1978)
Még mindig az első kötete, a 17 vers című a kedvencem - 23 évesen olyat tett le az asztalra, hogy a skandináv istenek nyugdíjas otthonában aznap gránátalmapuding volt a desszert és tengerszéles mosolyra húzódtak a fogatlan, ráncos istenszájak, annyira szépek - ők láthatták még ilyen káprázatosnak a természetet, még az ember előtti időkben, ahogy Tranströmer pár szóval megfest egy képet.
Már dadogtam két másik kötetéről (versesről és prózairól), most ebből válogatásból a kedvencem a Vihar (Storm) c. vers lett, sajnos csak a Weöres-féle van kint a neten, megmondom őszintén, Mervel Ferenc fordítása lemossa:
"Megtorpan a vándor: tölgyóriás áll a szeptemberi víz sáncorma előtt zöld-feketén. Megkövült jávorszarvas - döfésre készen.
Üvölt az északi szél. Most kap vörös zománcot a berkenye bogyója, míg a csillagképek dobognak felette rekeszeikben."
Fári Irén: Szeged anno... fényképeken őrzött történelem
Szeged : EMK Rendezvényszervező Kft., 2011.
Szöged első „fényírdáját” az Ámerikából visszatért Debrecenyi József gründolta 1859-ben. Bár az első városfotókat nem ő, hanem egy helyi gyógyszerész készítette kb. ugyanekkor, a francia vasúttársaság munkáját kísérve. A „nagy háborúig” már egy tucatra nő a szegedi fényképészek száma.
Az 1879-es árvízre utaltam fentebb, pl. volt egy vár is, és lebontották még a régi városházát is. Az 1930-as évekre teljesen átalakult városkép, a régi Szeged „maradékát” (Palánk) az egyetemi központ kiépítésével – a kolozsvári egyetem átköltöztetésével – törölték el.
A modernizálás egyik következménye – kissé atavisztikus módon – a papucsipar reneszánsza lett: csak az utcák kikövezése után kezdték a helyiek (a nők) hordani a papucsot, a régi török kori papucsnak enélkül alighanem bealkonyult lekonyult volna a bojt az orrán… Csak az 1880-as évektől lett külön szakma a papucskészítés, az 1900-as évekre már 81 műhelyt jegyeznek, mindaddig a csizmadiák foglalkoztak vele mellékesen. Mit tesz a macskakő! Lehet, ma is divatba kéne hozni az utcai papucsviselést?
Minden kép egy regény, ha nem is mind várostörténeti jellegű, mint pl. a "Juhász Gyula egyéves korában partedlivel, 1884"… – jóval később, mint egy strandszépségverseny zsűrielnöke köszön vissza :) Felbukkan még – sok más szögedi celeb celebritás mellett Dankó Pista is, még élőben, vagy a szabadtéri színpad legelső, Madách-előadásának képei (rend. Bánffy Miklós). Ínyenceknek!
"A fiatal költőnő verseskötete egy jól ismert etológiai kísérletre utal: a szőranya (irodalmilag ezt is kiaknázták már, Peer Krisztián ilyen címmel adta ki egyik korai kötetét, de punk zenekar is viselte ezt a nevet) egy műanya, mely az anyátlan újszülött kismajom számára az igazit helyettesíti, így lehet a szeretetéhség, egyúttal a szeretettel való visszaélés szimbóluma. Ugyanígy a szőrapa a kiismerhetetlen, magának való, a zavaróan öntörvényű, a mindig hiányzó, mással foglalatoskodó, mégis erőteret jelentő apa jelképe Deres Kornélia zaklatott monológokba rendeződő verseiben: "Apa azt mondta, hogy elege van, / és beköltözött az üvegházba. / Nem tudta, hogy már neked adtam. / Bevitte magával a zöldeket. / Azóta is látni az ablakon a repedést, / ahol megpróbált kimászni." (Bevitte magával) A kortárs fiatal lírikusok iránt érdeklődőknek ajánlható a Molnár Tamás szürrealisztikus akvarelljeivel illusztrált kötet." - írja a kello.hu.
A hátlapon Kemény István ajánlja erősen. Meglepő, fura képek sorjáznak a kis kötetben, erősen billegnek az (akár) horrorisztikus apaképek és egy idilli gyerekkor közt. A versein át bekukucskálhatunk egy "üvegház [betört] ablakán" - "Azóta könnyebbek a szárítókötelek. / Lóg rajtuk a fény." (Pedig apa)
Apa egy démiurgosz édes rettenet, egy szőrös gólem, ha hámlik a bőre, együtt omlik vele a ház vakolata is, de a mosolya palást. Apa máskor egy ócska szimuláns. Aki egy reggel "elfelejt" felébredni. Oda az üvegház, melyben "csak a sziluettek nőhetnek fel", ahol "álemlékekből épült a gyerekkor" - a központi apamotívum mantrája ezt idézte fel bennem. Az utolsó verse tetszett a leginkább - persze nem árt a többi fényében olvasni:
Nagy levegő
Próbálom fenntartani egy normális élet látszatát, amiben mindenki reggel kilenckor ébred, fejfájás nélkül, büszkén, a szűk pupillákat nem zavarja árnyék. Ilyennek képzeltem a rendet, mikor még éltél, nagyon is velem, és azon röhögtünk, hogyan koptak el a családfán fentről lefelé a nevek.
Két mondat között múltál el, jól emlékszem.
Hányszor építettük fel az üvegházat, nem tudom, és azt sem, végül kettőnk közül ki fulladt meg benne azon a télen. Mert a feltámadás mindig nagyon ment. Csak nagy levegő kell hozzá, kibírni azt a fél percet, amíg a fény összerántja a pupillát, mint egy szívroham.
[The far side of the dollar, 1965] ford. Ross Károly, Európa, 2009
[négy hibás gén]
Csak egyvalakinek lehet mélyebb emberismerete, mint egy zsarunak: egy kiugrott zsarunak. Vagy inkább kopónak, ez a szó passzol exnyomozónkra (persze épp csak jobban egy konfekciós lódennél), R.M. könyveinek magányos hősére, Lew Archerre. Aki visszafogott, szinte kispolgári, mint Maigret, még csak vissza sem kérdez a küszöbről, mint Columbo, mégsem egy szürke veréb – sem véreb –, leginkább egy hűvös, terepmunkán lévő pszichiáternek tűnik munka közben.
R.M. prózájában sincs semmi cicoma, mégis egytálételként falnád fel a krimijeit. Talán olyan a prózája, mint azé a festőé, akinek a képei sokáig fotónak tűnnek, aztán közelebb hajolva rájössz, hogy bizony még a legkisebb hajszálrepedéseket is ecsettel húzta meg.
A történet magva, mondhatnánk szenzációhajhászan, „a vér szava”, de inkább a lélek mélyén lévő barbárság, erről persze nem mondok semmit, inkább ülj be erre a fekete-fehér, „hard boiled” mozira, ahol hosszú snittekben követheted a szívós Archert tanúról tanúra. Ja és az utolsó 5 percig (oldalig) csak hiszed, hogy tudod, kik mozgatták a szálakat.
A szöveggondozás hiányosságainál nem szokásom egyszeri apróságokba belekötni, de érdekes volt a „balesetezett” szó (p80.), és a „hosszú gyutacs” kifejezés, szúrólángjának hatása szerintem nem függ ilyesmitől, de lehet hogy ezt én néztem be, mindenesetre eleve egy zavaros szókép része: „Tekintetében a félelem valósággal lángra gyúlt, amit a tapasztalat hosszú gyutacsa táplált.” (p89.)
Tomas Tranströmer: Az emlékek látnak [Minnena ser mig, 1993] ford. Mervel Ferenc Széphalom Kvműhely, 2002 svéd / memoár / életrajzi novella
[négy különc tengeri csiga]
8 rövid kis írás 40 oldalon... önéletrajzi elbeszéléseket ígér a hátoldal, szemérmes ember lehet... vagy már mindent megírt a versekben?
Emlékeim Fordított távcsővel néz vissza gyermekkorára (szül. 1931-ben), legelső saját emlékeit keresi - sajátot, mert ugye több emlékünket úgy vésik belénk mások elbeszélései. Anyja tanítónő, elvált. (Apját csak karácsonykor látta, ő tengerész volt a háborúban.) Az első jóbarátja a nagyapja, aki révkalauz volt... A továbbiakban: megemlékezés egy kedves cselédjükről, egykori szomszédaikról (innen lett is egy idézetem a sörös blogba...), hogy írás helyett - ötévesen megtanult írni - egy ideig még inkább rajzolni szeretett, s végül: hogy elveszett egy iskolai hangversenyt, de egyedül is hazatalált a sötét Stockholmban. Eddig bájos, de semmi rendkívüli.
[Problemski Hotel, 2003] ford. Pécsi Emőke Európa, 2007.
[négy és fél gyomros, boxerrel]
Menekültszálló Belgiumban. Goffri kint és lábmosó lavórban főzött tea bent. Még az iszony is relatív. És revelatív. Cinizmusa szikeéles, már már patológusé. Nem csak nekem ugrott be a főhősről, mindjárt az elején Kevin Carter hírhedt kisfiús-keselyűs képe. Vagy ahogy ahogy a többi moly írta:
-"Neon puha gyomorrúgás, lehet, hogy nem akarod olvasás közben felvágni az ereidet, de azért a végére igencsak összegyűlnek a könnyek a szemedben." (Annibell)
-"Emberek meg az ő szép(új) világuk. A világ kegyetlensége, kegytelensége, nyomora és szomora egy menekülttáborba belesűrítve. Kegyetlenül elvicceli. Mit is tehetne. Mit is tehetnénk? Tehetnénk. Zsarnokságból jeles, demokráciából elégtelen." (HAri)
-"Gyilkosan ironikus, röhögni fogsz rajta, mert csak később fogsz belegondolni, amikor lecseng a belső mosoly, hogy min is röhögtél addig. Kegyetlen tökéletességgel ábrázolja a tökéletlenséget. Oda szúrja bele a tűt, ahol érzi a béna hús hibáit, ahol tudja, hogy le fog érni, egészen a szívig." (Stone)
-"Bipul Masli stílusa kegyetlenül cinikus, a humora meg olyan, hogy komolyan elgondolkodtam, hogyan lehet Kurt Vonnegut könyveit a „legfeketébb fekete humor” kifejezéssel jellemezni, amikor ilyen könyvek is vannak a világon, mint a Problemszki Szálloda." (Entro')
A titói "fejetlenség" kora (a poszttitói Szerbia), egy nagy jugó tabló, vagy inkább széteső mozaik. Egyben a nővé érés regénye, persze nem lányregény, megismerkedünk Tito, a partizánvezér s egyben Balkán első számú kanjának hódításaival is... És az underground Jugó, amikor még nem rombol(tat)ták le magukat pinceszintig, Történetünk idején Milosevics még a Nyugat dédelgetett kedvence.
A cím a főszereplő bátyjára - és nemzedékére - vonatkozik, a fantasztikus Danilora, aki hugának szabadegyetemi előadásokat tart a konyhában, és emigrálni készül, de nehezen megy. Megidézi a tragikus sorsú Zoran Đinđićet is, még táltos egyetemistaként, akit Habermas tanítványaként nyelt magába a politika mocsara.
Jovanovićot odahaza, Szerbiában szabad szelleméért éppúgy sokan utálhatják, kb. mint itthon a jobbikosok Spirót, belemondja hazája arcába a véleményét, kíméletlenül, még ha néha tréfásan is - persze a horvátok is kapnak (Jesenovac felemlítése): p148.
Szerelmeken és a szerb nemzet naív reményein gázolunk át, a regény végül Zoran Đinđić meggyilkolásával ér véget, az összefonódó sorsok széthasadnak, Danilo emigrál. Fájdalmas regény lehet a szerbeknek.
Két emigráns, ópiumgőzös magyar egy hajó orrában kapaszkodik a dühöngő viharban és az orrárbóc gerendájába faragott nőalak mellét taperolják, és azon vitatkoznak, hogy mely arisztokrata honleányra hasonlít jobban... Egy iszonyat véres jelenet mindjárt az elején, egy coitus interruptus Kossuth felemlegetésével, egy gyermek mesmerizálása - mindezek a színes képek feldobják a regényt, de alig valami hull vissza, tiszta ocsú az egész.
Jönnek-mennek a szereplők, akikből többen soha nem térnek vissza, sejtelmesek, de vagy unalmasak vagy eleve nincs is mit rejtegetniük - mintha ipari kamerák felvételét látnánk egy rendezői film helyett. Hiába olyan sikerhajhász elemek bevetése, mint az asztaltáncoltatás, vagy a meleg motívum az egyszerű emigráns bakák közt.
A cím nyomán azt hihetnők, a seggükön megülni képtelen izgága emigránsokról szól, pedig dehogy, tengés-lengés van ezerrel, utazgatnak, spórolgatnak, várják a híreket, kóstolgatják a brüsszeli kagylót, ha épp nem telik húsra - vagy vedelik a portóit: legalább ennyi öröm jutott nekik, ha már egy elcseszett regény statisztái lettek. Mert lehet ugyan jó még egy történet nélküli regény is, de ebben regény sem volt.
Elég izgalmas korszak a krími háború előestéje (18582-ben járunk) - a kézirat felét mégis ki kellett volna hajítani, és hozzáírnipár ténylegnyughatatlant... Egy így egy kicsit misztikus, egy kicsit kémhistória, a maradék süppedés az emigrációs plázs homokjába, ahogy az olvasó süpped el vele a foteljében, az álmosság homokzsákjaival képzelete léghajóján. (Huhh)
Marton László Távolodó: Az utolsó funky - válogatott és új versek L'Harmattan, 2011
Sajnos az én zenei műveltségem olyan szintű, hogy arra majd csak az ötös metró ásásakor fognak rábukkanni, mégis megreszkírozom: ezek a versek, melyeket egy rock-án [bocs!] fontak (az apánk is lehetne) MLT korának zenekultúrájával, szerintem rettenetesen trék [cop. MLT], sajnálom. De legalább megtudom végre, ez az idegesítően közbeékelt 'Távolódó' név egy Patti Smits-sorból van.
A megereszkedett test a versek tája, de nem a bújás melege, hanem az aktus lucska, a hiányzó fogak rései, a szó néhol pihe, de inkább csak genny és var. Verseskötetnek tré, de egy zenebuzi élete van benne, és természetesen ezek után nem lehet nem szókimondó: pl. a vécécsésze reggelenkénti lepisálása (Nézz rám), egy kurva, aki 'túl száraz', és még a pasija is benéz rájuk (Mi lesz itt még?), de akad más, már tényleg gyomorforgatóan undormány leírás is. (Az utolsó meleg)
Első ebook-olvasásom, igaz, csak mobilon, de nem zavart, pedig kb. 1300-szor kellett lapoznom :)
Pozitív csalódás volt, mert nyálas-lányos regényre számítottam, és szerencsére nem mindig kaptam azt... Nem mindig, pedig jócskán volt az is, pírba és kosztümbe csomagolt, irreális álszemérmesség, modorosság meg a még anőkiskikérikérnékmaguknak típusú együgyűség Ida részéről (főleg a regényvégi nagy félreértés a festő húgával, jáj!!), de összességében egy kellemes, és főleg: gyönyörűséges nyelvezeten megírt 19. századi szerelmes regény társadalmi korkép ez, nem kis tanulságokkal: hogy pl. az élet mindig itt drágább, nem külföldön: "Az a százezer korona, amit az édesatyja adott? Elég, bőven elég. Hiszen látja, hogy itt olcsóbb az élet (...) Itt olcsóbb az élet, és könnyebb műtermet találnunk. (...) Münchenben olcsó az élet."
Pár kedvenc idézetem - persze a mek.hu-ról másolva:
"- Hallja, Bogár, énnálam a hadsereg is rendel, és csupa osztrák tiszt jár ide: nem taníthatná-e meg ezt a rigót a Gotterhaltéra? - Igen szívesen - feleltem -, de kell rá vagy három hónap. Még akkor csak kicsiben foglalkoztam rigókkal: alighogy öt volt. Együtt tanítottam őket. Többnyire mészárosok vették. Ötven-hatvan koronát is fizettek egyért. Visszavittem a rigót, és egy fia-rigót fogtam iskolázásra. Külön szobába vittem, és furulyáztam neki a Gotterhaltét. Fájt a szívemnek, hogy olyan nótát kell tanítanom, de hát ha az üzlet kívánja, meg kell tennem. Avval könnyítettem aztán a lelkemen, hogy egy másik rigót meg a kamarában a Jaj, be huncut nótára tanítottam. Három hónap múlva úgy fújta a rigó a Gotterhaltét, mintha csak Bécsben tojták volna. Alt úr igen örült neki - már én csak Alt úrnak szólítottam -, mert mikor hozzákerültem, még akkor Alt volt a neve: megszoktam, és hát a régi vevők is csak Alt úrnak szólították az üzletben. Hát igen örült. Vagy két nap hallgat rigó. Harmadnap rákezdi szépen a közepén. Alt úr csak benyúl a zsebébe, kivesz egy szép ötvenkoronást. De még egy palack ürmöst is adott, hogy igyam meg estére. Mi történik azonban? Bejön délután két katonatiszt az irodába. Bort rendelnek ötven hektót. A rigó akkor is fújja a Gotterhaltét, hol elöl, hol hátul, ahogy szokta, de gyönyörűen. A két tiszt csak bámul. Kérdik Alt urat, hogy nem adná-e el a rigót. A tiszti ebédlőbe tennék. Abban a pillanatban megszólal az átkozott rigó: őrült erővel fütyüli: Jaj, be huncut..."
"Apáca óhajtana lenni.Dehogy óhajtana! A bejáró növendékeket mindig irigyelték ők, bentlakók. Mennyi gyönyörű titkot újságoltak! Fiatalemberek leveleit, fényképeit mutogatták. Táncvigalmakról, színházakról, eljegyzésekről, divatról csevegtek. Bolondítóan szép, új nótákat dúdoltak az órák szüneteiben egy-egy sarokba vonulva. Rácsos kapu, rácsos ablak... Jaj, nem győzték szombatonként elgyónni mindezeket a vétségeket. De ha külső növendékei nem is lettek volna az iskolának, már csak azért se lépett volna be az apácarendbe, mert minden csütörtökön káposzta volt a főzelék. S meg kellett enniük. A válogatás a hét főbűn egyikébe ütközik. Engedetlenség is. Ő többnyire a vasárnapi süteményével fizetett Papp Juliskának, hogy egye meg helyette, mikor az ügyelő apáca hátat fordít. Papp Juliska megette, néha még a másikét is megette, tíz-húsz fillérért; sőt egyszer három helyett megette. Éjjel beteg volt tőle mindig, de másnap cukrot hozatott a pénzen, s néha attól is megbetegedett megint. Szombatonként aztán mindnyájan meggyónták alázatosan a csínyjeiket."
"- Mikor legutoljára ott jártam a klastromban - mondta az orrát törülgetve -, maga igen szívesen fogadott. Tegeződtünk is. Ida szeme még hidegebbé vált: - Nem tegeződök senkivel - válaszolt nyugodtan -, ebben a tekintetben angol vagyok. Az angolok csak Istent tegezik és Jézust."
"Ida csak nyitogatta a szemét. - Gyűlölte őket, apukám? - Az apa vállat vont: - Kisvárosi asszonyok egyetlen mulatsága, hogy egymást bujtogatják. A férj ellen.
"Nóra röpködő szívességgel fogadott. Én mindjárt te-nek szólítottam, s ez még inkább megörvendeztette. Az anyja szintén örömmel alázatoskodott. Éltes hölgy már. Úgy frizírozza magát, mintha a halántékáról két kardbojt lógna, s az arca nyájassága, mint amilyen az anekdotabeli cigány nyájassága lehetett, mikor a folyékony subickot továbbkínálta."
"Végre Ida fölemelte a fejét: - Tisztességes úriember ön? - Csaba fölkelt, és fölvetette a fejét. - Ezt a kérdést még senki se merte hozzám intézni, gyalog. Mondtam, hogy nem ültem Illaván. Még csak vádolva se voltam soha. A munkámból élek. Senkinek nem tartozom se pénzével, se becsületével."
"Beretvás Pista vett el. Az első szeretőm. Cserepeslegény. Jó ember, csak ritkán részeg. De akkor se ver. Tör, zúz egy kicsit, de nem ver. "
"- Láttam. Bocsánat, hogy láttam. - Örülök, hogy látta. Semmi titkolni valóm ön előtt. Csak éppen hogy festőnéknek ne említse a képeim címét. A képet megnézheti akárki, de a cím titok. Az ilyesmi kimegy, aztán más hamarabb megfesti, akkor már a téma nem új. De hiszen ön tud hallgatni. Néha dermesztően tud hallgatni."
"A papirosokon többnyire Csaba írása meredezett. Olyanok voltak a betűi is, mint a haja. "
"Feltűzte a kalapját. Megint csak a székhez támolygott. Leült, és a könyökére támasztotta a fejét. - Az asszonyok igen ordinárék, ha dühöngenek. Ki tudja: hogy esik nekem? Talán meg is üt! Talán a hajamba ragaszkodik!... Nem, nem mehetek el. Nekem semmi közöm semmiféle lovagias kalamajkával. S megint kivonta a tűt a kalapjából, letette az asztalra."
"Kender maradt utolsónak: - Ne hallgass rájuk, komám - vigasztalta bizalmasan -, az a valóság, hogy a képed nagyszerű! Remekmű! Ilyet nem alkotott senki ebben a században. Ez az igazság, komám. Nincs ebben hiba, komám, egy vonás se, csak művészet és művészet. Én mondom. Csaba ránézett: - S kérsz ötven márkát. - Csak húszat, komám, nem többet, csak húszat."
"- A húga? - A húgom, no, Jolán. Hányszor mondjam még? Mindent elmagyarázunk: mindent megért, Ida, és mindent megbocsát nekem. Azt is, hogy ökör vagyok! És bivaly vagyok! És szamár vagyok! És egy egész állatkert vagyok!"
Egy évtizeddel megjelenése (1924) után már filmre is vitték - úgy tűnik, jól át is írták:
Rippl-Rónai 150' 150 éve született Rippl-Rónai József: emlékkiállítás "Agóra" Együd Árpád Kulturális Központ, Kaposvár, 2011. augusztus 13 - december 31. kurátora, a katalógus írója és szerkesztője Horváth János Kaposvár : Együd Á. Kult. Közp., 2011
Gyönyörű album, beszédes előszókkal – minden „korszakát” külön gyűjtötték és magyarul-angolul egy-egy oldalnyi szöveg kíséri ezeket.
Nem volt unalmas élete, pár – talán – kevésbé közismeret részlet: gyógyszerészként kezd, mint Csontváry Kosztka – s Rippl már itt kitűnik szépérzékével: gyöngybetűkkel tölti ki a recepteket, ami ugye nem mondható el az egészségügyi szakma mai gyakorlóitól. (Arra sincs semmi magyarázat, hogyan járhatott gyógyszerészhallgatóként a bölcsészkarra…) Inkább máshova költözik, mikor a megkapja a behívót (ezt nem magyarázzák meg, hogy volt lehetséges így megúszni), magára hagyja müncheni szeremét, mikor az terhes lesz. Mo.-ra egy étkező szett tervezésével tört be (Andrássy Tivadar megrendelésére). Francia szeretőjét csak anyja halála után veszi el… pedig az éppen a „lepapírozatlanság” ellen volt… (Ezt sem magyarázzák meg, miért nem vette el, ha nagy szerelem volt, és még az anyja sem ellenezte.) Itthon Benczúr „megdohosodott festékjeivel” harcol, kint menekült a Munkácsy-epigonná válástól. Isonzónál 5 hétig (1916-ban) „hadifestő” (tudósító)… Ahol vele szolgált Mednyánszky László is.. Az 1890-es években tör a köztudatba, onnantól haláláig (1927) ünnepelt szerző.
Piacsek bácsi (Ferenc, nyug. erdész) azért gyakori „témája”, mert sűrűn vendégül látták, lévén ő volt az egyetlen a kaposvári „Római Villa” környékén, aki szót értett a francia szeretőjével, Lazarine-nel. Rippli – csak így hívták a kaposváriak. Ered. „Ripll” (két l-lel) volt a családnevük, már Ripli-nek írta nagyapja és Rippl-nek az apja. (A Rónai-t a család veszi fel mellé 1889-ben.)
Albumnak gyönyörű, de a fenti hibákon túl néhol magyartalan a szöveg: pl. „A műteremház most ma élő művészek otthona.” – p97
Egyik kedvenc képem: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett (1907):
Tar Sándor csupán egy rég elkopott ceruzacsonkját hagyta Bodor Ádámra, aki ezt feledte ott egy ungvári vendégségben – és Berniczky Éva bizony ezzel írta végig ezt a kötetét. Persze aligha, de olyan legalábbis.
"Éveken át szállította a kakasokat a nagyvárosból a kisvárosba, kevesen tudhattak nála többet a férfiasságról." - Ilyen és hasonló mondatokkal árkol körbe azonnal az írónő, a kortárs irodalom tán legszikárabb szavú írónője, Kárpátaljáról. Egyetlen mondata úgy megakaszt, hogy nem fejezetenként ejted az öledbe, hanem bekezdésenként vagy soronként. Nem megcsócsált pépet ad a szádba, mint a sikerszerzők, hanem diót töret fel a fogaiddal.
De tkp. kevés vagyok hozzá, hogy első olvasásra bármit is merjek mondani róla, igaz, pofátlanul hosszú ideig volt nálam a fszek kötete, mégis kevés időt tudtam rászánni... de nem jó szó ez a 'szánás', hiszen csak magamat raboltam meg az újraolvasásos elmaradt, de rengeteg kincset ígérő élményével...
*
Lewycka, Marina (1946-): Rövid traktortörténet ukránul [A short history of tractors in Ukrainian, 2005] Geopen, 2007
Egy remek alapsztorit így elkúrni?! Ehhez a „szöveghez” bármiféle kritikát írni éppoly túlzás, mint egy prostinak udvarolni előtte.
Kár érte. Érdekes amúgy ez a kettő borítókép: a megalomán szovjetes téma alatt rejtőzik a némileg erotikusabb kosaras...
[két lánctalp]
*
Miller, Arthur (1915-2005): Üvegcserepek [Broken glass, 1994] ford. Ungvári Tamás Scolar, 2011.
Ahogy az öngyűlölet történelemmé válik… vice-versa. Már-már misztikusan sokféle jelentésrétegű kamaradráma egy frusztrált zsidóról és pszichésen túlérzékeny feleségéről Amerikában, miközben a nácik ideát üvegcserepekbe csomagolják a világot. Egy nagy drámaíró utolsó (1994) darabja az életmű puzzle-jából, de védőkesztyű nem kel hozzá.
Az amúgy több mint vicces, hogy egy sorozatot a műfordítóról nevezik el, nem tudom, kije lapul/feszít a Scolar kiadónál Ungvárinak, ennek a ripők irodalmárnak, de akárhogy tudhat fordítani valaki, szaga van az ilyesminek – pláne ha benne tisztelhetjük az egyik utolsó, még élő komancs cenzort (ld. Szörényi László, 2010.) Nem mellesleg: az „ész” tárgyesetben nem eszet, hanem „észt”, Ungvári úr. (p53.)
"Felköltöztem ide, öklelődzni a csönddel" (Egy művész északon, p32.)
Lehet azon is töprengeni, hogy miért éppen egy elég ismeretlenskandináv szerző kapta az ideit (bár az alapvető kérdés az, van-e bármiféle összefüggés egyáltalán az irodalmi érték és a Nobel-díj közt), de most érdekesebb szerintem az, hogy nem prózista vagy drámáíró, hanem lírikus lett a befutó idén. Finoman szólva sem a legnépszerűbb műnem a líra, gondoltam, a díjazottak közt alig volt eddig poéta, de a wiki statija szerint kb. fele annyian vannak, mint a regényírók! Ám ez száz év története - érdemes megnézni azt is, mostanában mely költők kerültek be a szerencsések közé: nos, az utolsó költő, akit ez a megtiszteltetés ért, mikor kapta a Nobelt? Már 15 éve is megvan.
L. Simon László: Személyes történelem - esszék Ráció Kiadó, 2011.
[három és fél hit, bizományba]
Erősen töredékes, vagy jóindulattal nevezzük inkább úgy: miniesszék sorjáznak ebben a vékony kötetben, mely negyedrészt album inkább: régi képeslapokkal illusztrálta Fejér megye régmúltját, vagy éppen a léghajózás történetét, máskor pedig a rádiómérnök Tesla zsenije előtti hódolatának hangot adó írását. Utóbbiak kitűnően illusztrálják csapongásai irányát: talán kevéssé közismert, hogy Zeppelin csak egy keszthelyi születésű magyar katonamérnök ötletét megvéve tehette biztonságosan kormányozhatóvá a léghajót – az említett Schwarz Dávid pechje, hogy a találmányt már csak az özvegyétől vásárolta meg a német gróf. Teslához és a rádiózás történetéhez pedig az adta az apropót, hogy a Magyar Rádió udvarán újfent "szembejött" vele a szerb feltaláló szobra.
Slađana Bukovac: Szellemmajom - egy pszichiáter viszontagságai [Rod avetnjaka, 2008] ford. Ürmös Attila Nyitott Kvműhely, 2010. horvát / kortárs / regény
[négy dili "normális plecsni"]
Pavel, a pszichiáter, esetei közben. Vélhetnénk eleinte, nincs is horvát szál a regényben, első betege mindjárt egy holland-indonéz fickó, kis perverz multikulti. De aztán következnek a délszláv háborús veteránok a lelki sérüléseikkel, s mind mögött Slađana Bukovac végtelen, néha már rémisztően cinikus, ugyanakkor mélyen emberbaráti hangja.
"Másságukkal küszködő páciensei annyira hasonlóak voltak egymáshoz, hogy alig tudta őket megkülönböztetni." p71.
Újabb finom kezű, elsőkötetes költőkisasszony. Versei feszesek, mint a friss lepedő, és érdesek, mint a vizes beton tükre (tőle vett képek ezek), a fejezeteket ötletes Wikipédia-idézetekkel mottózza. A szavak hol színesek, hol ünnepbe öltöznek szerelmese szájában, képei meglepőek, mint Picassoé – költőnőnk testének titkos fiókjaiban, reméljük, még több kötet ott lapul már.
Kulcsszava – anélkül, hogy ezt ő maga hangsúlyozná – az áttűnés, az áttetszés. Oly légies, szinte a szavak mindenen á t t ű n ő ozmózisának kémcsöve ez a parányi kötet, ahogy mindent átjárnak, még a röntgenhez kapott ólomköpenyt is… Csak legyen, aki a szájából, mint a buborékokat eregető kisgyerek, útjára engedje őket…
Ígéretes – mondhatnám nagyképűen, de ez már több, és a szerző is van olyan profán, mikor pl. egy régi rágógumihoz hasonlítja a napi Miatyánkot, hogy elnézze nekem, hogy a következő frivol-profán hasonlattal éljek: ez az első kötet már bizonyíték, nem ígéret…
A kello.hu szerint: „A fiatal költőnő tiszta, áttetsző versvilágát a közvetlen, szinte prózai hatású versbeszéd jellemzi formai szempontból. Kora ellenére egy nagyon tudatosan megélt élet fényképszerű pillanatképeit vetíti ki, melyek az emlékezés távlatában lesznek áttetszővé. Ilyen értelemben tehát "hagyományos” költészetről van szó, melyre mindenképpen érvényes az őszinteség és a hitelesség kritériuma. De éppen ez a mesterkéletlenség, a posztmodern álcáktól mentes közvetlenség teszi olyannyira vonzóvá, nőiessé, karakteressé, sőt modernné ezt a lírát, valamint a testi lét kizárólagos jelenszerűségének visszatérő motívuma"
Jeff Lindsay: Dexter dicsfényben 
Lovas Nagy Anna: Verazélet 
Mészáros Tamás: Kép-Írás, az első magyar szamizdat*
JAK - Prae.hu, 2011 [JAK, 167.] 
[The far side of the dollar, 1965] 
[Problemski Hotel, 2003] ford. Pécsi Emőke
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)